Lehet? Kell? – Én idő a nagycsaládban
Nagyanyáink számára teljesen értelmezhetetlen lenne az a kifejezés, hogy „én idő – elmélkedik a Ficsakblog oldalán Máthé Zsuzsa történész. Igen ám, csakhogy közben annyira felgyorsítottuk és felhangosítottuk az életünket, hogy épp csak azt megélni nem maradt időnk: szintetizálni, következtetéseket levonni, érzelmi válaszokat adni arra, ami történik velünk, körülöttünk.
Egy mindennapi, apró példa: nagymamáink még egy órát gyalogoltak falujukból a közeli mezőváros piacára vásárolni, miközben a madarak énekét csak ritkán törte meg emberi zaj - mi, ha bevásárolunk, az időtakarékosság jegyében végigrohanunk egy hangos, pulzáló szupermarketen és zúgó fejjel, kihangosított telefonunkon ügyeket intézve autózunk haza. Az időnyerésért gyorsítottunk, de valójában nem nyertünk semmit, épp csak elveszítettük az idő helyes megélésének képességét. A hiányt pótlandó szolgáltatások formájában próbálunk magunknak védett időt kicsikarni: wellneszezni, edzőterembe, masszőrhöz járni stb.
Ebben a közegben kellene gyermekeinket is úgy nevelnünk, hogy az eltöltött idő ne csak élmény-szerzés legyen, hanem tegyék is magukévá, éljék is át a pillanatokat, időt hagyva erre maguknak. Ehhez pedig lassítani és csöndesedni kellene.
Az én idő ennek a hiánynak a megfogalmazása, ami nagycsaládban élve hatványozottan hiányzik, hisz ott aztán végképp nincs mód arra, hogy csak úgy heverésszünk és gondolkozzunk. Az „én idő” nem szép fogalom, olyan nagyon mai, olyasmi kifejezés, mint a „jogom van a boldogságra”. Pedig fontos, szükséges dolgot ír le, de mindig tudnunk kell, hogy az nem öncélú, hisz a családot is szolgálja az, ha egyénként összerendezzük magunkat – értük, értünk.
Egy szó, mint száz: szükségünk van rá, és ne szégyelljük beiktatni az életünkbe, mert a jól ütemezett én idő teremtő idő és a saját töltekezésünk mellett a család érdekeit is szolgálja.
A folytatást itt olvashatja:
