Apaként öt gyermeket felnevelni a 70-es években
Herwig Ausztriában él, és öt gyermeket nevelt fel. A felesége folytatta karrierjét és dolgozni ment, Herwig pedig beletanult a gyereknevelésbe és háztartásba, és mellette kialakított egy szabadúszó életformát a 70-es években. Történetében elmondja, hogyan is volt mindez és miért alakult így.
1971-ben apaként csak rövid ideig láthattad az újszülött gyermeked a kórházban, akkor is üvegfal mögött, sok más bébi között. Aztán egy hét múlva végre a kislányunk a feleségem és köztem feküdt egy mózeskosárban, egy taxiban hazafelé. Ő aludt és én nem mertem megérinteni, olyan apró és törékeny volt. Amikor odahaza végre felébredt, a feleségem a karomba adta. Kiterjesztette a pici ujjait és én teljesen zavarba jöttem ettől a védtelenségtől. Félelmet és aggodalmat éreztem. Hogyan fogom majd felismerni, mire van szüksége, jól van-e vagy beteg?
Huszonöt éves voltam, és fogalmam sem volt a babákról. Elolvastam néhány szakkönyvet, készültem a szülői szerepre, de mit kezdjek az elmélettel, amikor itt van előttem egy ilyen apró emberke? "Rádöbbentem, mostantól felelős vagyok érte" - emlékezett vissza.
Három hónapos szoptatás után a feleségem mindenképpen újra dolgozni akart, „emberek közé menni”, és én maradtam a babával és „mama” lettem. Majd a második baba megszületése után nem sokkal a feleségem újra dolgozni ment, én pedig két pici babával gyakorlatilag egyedül nevelő szülő lettem. Óvodából és nagyszülőkből, akik egyébként is messze laktak, nem kértem.
A korai 70-es években tekintélyt elutasító nevelés volt divatban, ami az én megfigyeléseim szerint azt jelentette, hogy a szülők úgy élték az életük, mintha nem lennének gyerekeik. Ma azt mondanák, hogy elhanyagolták a gyerekeiket.
Én jelen akartam lenni a gyerekeim számára. Átadni nekik mindent, amit tudok. Megmutatni nekik mindent, amit ismerek, szeretetteljesen és óvatosan rávezetni őket a lehetőségeikre, megismertetni velük határaikat, irányt mutatni – kényszer nélkül. Sajnos ez nem mindig sikerült, a gyermekek nagyon kevés belátással bírnak, érvekkel nem lehet őket meggyőzni.
Vég nélküli kérdéseik számomra egy tanulási folyamatot jelentettek, arra kényszerítettek, hogy elgondolkodjak olyanról, amit mindenféle átgondolás nélkül természetesnek veszünk. Hogyan magyarázod el kielégítően az egyszerű dolgokat és folyamatokat, amelyek a gyermekek kérdései alapján gyakran metafizika irányába mutatnak?
A két kislányom nyolc évig én neveltem. Ez alatt a nyolc év alatt sokat tanultam. És ezért hálás vagyok. Sok feltétel nélküli szeretetet kaptam és adhattam. Ez boldoggá tesz. És kitart, ahogy most látom, az életem végéig.
Nyolc év elteltével a két kislány után megszületett az első fiunk. A feleségem a szülés után két évig otthon maradt a fiunkkal, majd újra elment dolgozni. Ez három évig tartott, egészen a következő terhességig, ami nehéz terhesség volt. A második fiunkkal öt évig maradt otthon. Amikor a második fiam nyolc éves lett, elváltunk és az ex-feleségem elköltözött a két fiúval (a lányok addigra már önállósították magukat és külön laktak). A legkisebb fiam – egy új kapcsolatból – négy évvel később született.
Természetes folyamatnak tartom, hogy a gyerekek egy bizonyos kortól egyre inkább a saját életükkel foglalkoznak, ez nem ok arra, hogy a szülők szomorúak legyenek, vagy ami még rosszabb, hogy visszatartsák őket. A szülők nem köthetik magukhoz a gyerekeiket. A szülő feladata, hogy kísérje és támogassa a gyerekeket, amíg ezt igénylik, és elengedje őket, amikor eljön ennek az ideje – vallja Herwig.
