Mi jelzi, ha érzelmileg elhanyagolnak valakit?
Vajon boldog az a gyermek, akit ugyan soha nem vertek meg, de nem is kapta meg a szülei figyelmét, szeretetét, elismerését, gondoskodását? Ennek pedig felnőttkori következményei is lehetnek.
Azt a jelenséget, amikor a gyermek teljesen jogos érzelmi igényeire a szülők nem reagálnak, vagy nem reagálnak jól, láthatatlan bántalmazásnak is nevezik. Nagyon sok olyan felnőtt ember él lelki sérülésekkel, akik ugyan gyermekkorukban sok mindent megkaptak, de néhány fontos dolog hiányzott, felnőttként pedig szorongást, társfüggőséget, megfelelési kényszert vagy más hasonló jelet tapasztalnak magukon.
Ürességérzés
Nemcsak üresnek érezzük magunkat, de bénultan magányosnak is, és sokszor pont saját magunkat hibáztatjuk az egészért. Pedig nem arról van szó, hogy nem vagyunk elég jók ennek a világnak, ezeknek az embereknek vagy éppen a szüleinknek, hanem olykor éppen fordítva.
Félelem a függőségtől
Persze mindannyiunkban van egy egészséges vágy és igény a függetlenségre, de a gyermekkori elhanyagolás áldozatai extrém módon tarthatnak a függőség vagy a kiszolgáltatottság legkisebb jelétől is. Nem nehéz rájönni, hogy ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy gyermekként pont azoktól, akiktől igazán függtünk – a szüleinktől –, nem kaptuk meg azt, amire szükségünk lett volna.
Irreális önbecsülés
Miközben másokat képesek vagyunk elismerni vagy csodálni, magunkat nem. Nem ismerjük saját céljainkat, értékeinket, gyengeségeinket, erősségeinket.
Nem bocsátunk meg magunknak, mindig csak másoknak
Nem bocsátjuk meg magunknak a gyengeségeinket, nem vagyunk elnézőek, kizárólag mindig másokkal. Nem beszélünk a saját problémáinkról, de másokat mindig meghallgatunk.
Bűntudat, szégyen, düh és önmagunk hibáztatása
A mesés négyes, ami mindig előjön, akárhányszor hibázunk vagy kudarcot vallunk. Olyan dolgok miatt szégyelljük magunkat, amik miatt mások soha – például azért, mert érzelmi igényeink, szükségleteink vannak.
Csődtömegnek tartjuk magunkat
Úgy érezzük, az egész életünk el van rontva, és persze mindenért mi vagyunk a hibásak, magunkat tartjuk szerethetetlennek. Még akkor is kísérthet ez az érzés, ha a kívülállók szerint minden rendben van az életünkkel.
Nehézkes érzelemfelismerés és -kifejezés
Ha idegesek vagyunk, úgy érezzük, mintha megbénulna a nyelvünk, még szavaink sincsenek az érzelmeink kifejezésére, vagy össze vagyunk zavarodva azon, emberek – beleértve magunkat is – mit miért csinálnak. Azok a szülők, akik alulértékelik gyermekeiket és azok érzelmeit, azt táplálják beléjük, hogy az ő kis érzelmeik nem is számítanak. Erre gyermekként azt a választ adjuk, hogy elfojtjuk érzelmeinket, hogy ne „okozzanak problémát”. Felnőttként pedig nehéz már hozzáférnünk valódi érzéseinkhez, amik vezethetnének, informálhatnának, amik gazdagíthatnának minket és segíthetnének kapcsolódni, amik elmondanák, ki és mi számít nekünk, és mi nem.
(Híradó.hu)
