Ne szégyenítsük meg a gyermeket nyilvánosan!
Mindenki látott már olyat (vagy szülőként maga is átélt), amikor egy gyermeknél elszakad a cérna, és jön a hiszti. Biztos, ami biztos alapon lehetőleg egy szupermarketben vagy más helyen – a lényeg, hogy kellően sokan legyenek, akik megbámulhatják az akciót.
Az ember szülőként ilyenkor mindent megpróbál, hogy elsimítsa a helyzetet, de ez nem mindig sikerül. Ilyenkor aztán már elég személyiségfüggő, hogy merre vezet tovább az út, szülőként meg tudjuk-e őrizni a hidegvérünket.
Különösen azért nehéz, mert ha egy 3-4 éves gyermeknél beüt a hiszti, akkor onnan elég ritkán van visszaút, képesek egészen elképesztő mélységekig belelovalni magukat a drámába.
A körülöttünk lévők reakciói is érdekesek ilyenkor, elég jól látszik, ki az, aki szülőként maga is átélt már ilyet (tőle feltehetően szimpátiát várhatunk), és ki az, akinek fogalma sincs, mi miért történik éppen (ő a fejét fogja csóválni).
Azonban van a történetnek egy olyan lehetséges folytatása is, amikor a szülő borul ki, és verbálisan nekiesik a gyermekének. Előfordul, hogy ilyenkor éppen a saját anyja/apja alázza meg a gyermeket (aki egyébként jó eséllyel ilyenkor már nem is tudja, mi baja).
„Nem látod, hogy mindenki téged bámul? Tudod, miért? Azért bámulnak, mert olyan vagy, mint egy nagyra nőtt kisbaba! Na, jobban érzed már magad, síró-picsogó kisbaba? Jobban? Kicseréljem a pelusodat?” – ezt a szöveget most csak mi találtuk ki, de nem kellett nagy fantázia hozzá, mindannyian hallottunk már hasonlókat.
Persze mindenki elveszíti néha a hidegvérét, még az is előfordulhat, hogy olyasmi is kiszalad a száján, aminek nem kellene, de fontos, hogy a gyermeket ne szégyenítsük meg - otthon sem, de nyilvánosan főleg ne -, és utána beszéljük meg a dolgot.
Sok módszer létezik tehát, egy dolog azonban elfogadhatatlan: megalázni egy gyermeket, pláne azért, hogy kifejezi az érzelmeit – még ha ezt nyilvánosan teszi is és nem a legkellemesebb módon.
Mert szülőnek lenni nem egyszerű dolog, sokszor kemény munka. Ennél már csak egy dolog nehezebb: gyermeknek lenni, akiben dúlnak az érzelmek, sokszor maga sem tudja, mi és miért történik vele. Ilyenkor inkább segítenünk kell neki, mint bántani, megalázni, még akkor is, ha az adott pillanatban úgy érezzük, rögtön felrobbanunk.
Felnőttként, szülőként ugyanis a mi dolgunk, hogy megtanítsuk neki, hogyan tartsa kordában a benne tomboló viharokat, és a mi felelősségünk, hogy nyugodtak maradjunk, amikor jön a vihar.
Miként az is, hogy a gyermekünkből érzelmileg stabil, magabiztos felnőtt legyen – aki nem üvölti le és szégyeníti meg a gyermekét a bolt kellős közepén…
(Család.hu)
