Túlféltjük a gyermekeinket?
Anno a mi szüleinek reggel lezavartak minket az udvarra, ahonnan csak ebédre vagy vacsorára kerültünk elő, miközben egész nap fociztunk, bringáztunk, elkódorogtunk, és egyfolytában sütött a nap és nyár volt. Bezzeg a mai gyermekek! Vagy mégsem?
A fenti mondatok időről időre végigrobognak az interneten. A kérdés csak az, igaz-e mindez, vagy csupán a nosztalgia mondatja velünk.
Akárhogyan is, ma már másként vagyunk szülők, mint voltak anno a mi felmenőink. A nosztalgia ködét lerántva is biztos, hogy bizonyos szempontból a szülők ma sokkal jobban óvják a gyermekeiket, mint egykoron, a szülői jelenlét és beavatkozás sokkal erőteljesebb, mint pár évtizeddel ezelőtt volt.
Egy friss, 8-12 éves gyermekek körében végzett felmérés szerint ma már az otthoni játék a norma, a megkérdezett gyermekek harmada még soha nem ugrott pocsolyába, és a távolság, amilyen messzire otthonról a szülők el engedik játszani a gyermeket, a tizedére (!) csökkent az 1970-es évek óta.
A szülőket ma sokkal jobban foglalkoztatja, mi az, ami biztonságos a gyermeküknek, miközben hatalmas a nyomás (vagy legalábbis úgy érzik), hogy olyan mértékben foglalják le stimuláló tevékenységekkel a gyermeküket, ami egykoron abszurdnak tűnt volna.
Mindebből két szülőtípus fejlődött ki: a helikopter és a fűnyíró.
Ez elsőre kétségtelenül viccesen hangzik, de lássuk, melyik mit jelent!
A helikopter szülők állandóan a gyermekeik körül keringenek, készen a beavatkozásra, segítségre, vagy a védelemre (általában az előtt, hogy arra kifejezett szükség mutatkozna).
A fűnyíró típusú szülők mindig egy lépéssel a gyermek előtt járnak, egyengetik az útját, eltávolítanak belőle mindent, ami veszélyes lehet.
Ami közös bennük, hogy nagyon komoly mértékben beavatkoznak akár már felnőtt gyermekeik életébe is, ami egyenes út a katasztrófa és a veszekedés felé.
A kérdés most már az, miként lehet ezeket a csapdákat kikerülni. Mint a legtöbb hasonló esetben, most is érdemes az arany középutat követni. Hiszen nincs azzal semmi baj, ha a gyerekeinket óvjuk, ugyanakkor meg kell tapasztalnunk, hol a határ a támogatás és a túlféltés között.
Sokszor sokan elmondták már, mennyire fontos, hogy a gyermekek egészen kicsi koruktól megtanulják kezelni a veszélyhelyzeteket. Ez az ő érdekük is, hiszen ahogyan nőnek, úgy lesznek nagyobbak a rájuk leselkedő veszélyek, és ha nem kicsiben kezdik ezek felismerését és kezelését, annál nagyobb bajba kerülhetnek később.
Hogy konkrét példát is mondjunk: nem baj, ha egy kisgyermek leesik a mászóka alacsonyabb fokáról, megüti majd magát és sír, de megtanulja, hogyan ne essen le.
Így később, amikor már mondjuk fára mászik, birtokában lesz a megkapaszkodás képességének – márpedig egy fáról jóval nagyobbat lehet esni, mint egy gyermekmászókáról.
A másik nagy szülői félelem az, hogy valaki elrabolja a gyermeket. Noha a közösségi oldalakat és az internetet időről időre elárasztják a „kisgyermeket akartak elrabolni a bevásárlóközpontban” jellegű (a legtöbbször csekély igazságtartalmú) hírek, a statisztika azt mutatja, hogy a gyermekrablás esélye a 70-es évek óta szinte semmivel sem nőtt Amerikában.
Arról nem beszélve, hogy az elrabolt gyermekek nagy részét olyanok viszik magukkal, akiket jól ismernek, gyakran éppen az egyik szülő a tettes például egy elfajult válóper során.
A végére még egy fontos dolgot érdemes megjegyezni: unatkozni normális, és sok előnye is van a gyermek számára. Az unalom növeli a kreativitást és a problémamegoldó-képességet, az állandó stimuláció ellenben elnyomja a képzeletet. Márpedig ez (együtt az internet jelentette állandó stimulálással) sokkal nagyobb veszély, mint sok minden más.
(csalad.hu)
