Kőbányától az amerikai álomig
Tóth Evelin Eszter magyar középosztálybeli családból, külföldi ösztöndíjakkal jutott el a világ egyik legjobb egyetemére, az amerikai Yale-re, ahol most azt az életet élheti, amelyről tizenéves korában csak a tévén keresztül álmodozott – derül ki a hvg.hu interjújából.
Egy nagy presztízsű amerikai egyetemen, a Middlebury College-ban idén nyáron 552 ember közül lettél évfolyamelső, ami a világon a legtöbb diák számára elérhetetlennek számító Yale Egyetemre is jó ajánlólevél volt. Mielőtt a Yale-t elkezdenéd, világkörüli útra mész - ahogy tizenhét éves korod óta mindig, ösztöndíjjal. Hogy sikerült mindezt felépítened Kőbányáról, egy átlagos magyar családból?
Klisésen hangozhat, de általános ötödikben, a Girlmore Girls című sorozatot nézve tényleg arra gondoltam, hogy milyen jó lenne egyszer olyan mesés környezetben, olyan intellektuális közegben tanulni, mint Rory, a Yale-re járó főszereplő lány. Hogy ezt most elértem, az valóban hihetetlen, de hogy pont itt kötöttem ki, már nem volt ennyire tudatos és egyértelmű tervezés eredménye.
A családban senki nem tanult külföldön korábban, és a környezetemben sem lebegett előttem hasonló példa. Viszont mindig is szorgalmas és értelmes gyerkőcnek számítottam, kitűnő voltam, a nyelveket pedig különösen szerettem; a Városligeti Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolában kezdtem, a Szent László Gimnáziumban pedig olasz kéttannyelvűbe jártam. Ez nagyon fontos alap volt, 11-es koromban már felsőfokon beszéltem mindkét nyelvet, és ekkoriban már megvolt bennem a késztetés az ismeretlen felé is; teljesen önállóan kezdtem ösztöndíjak után keresgélni. Sokáig csak milliókba kerülő ösztöndíjakat, vagy diákcsere programokat találtam, míg rá nem bukkantam a United World Colleges nevű ösztöndíjra a gimi üzenőfalán. Ez egy kétéves tanulmányi program, melynek végén nemzetközi érettségit kapunk. A pályázat többfordulós, amely egy esszéírással indul, amit személyes találkozó követ és végül egy hétvégi ottalvós táborral fejeződik be. 2011-ben, amikor én jelentkeztem, 265 tanulóból választottak ki öt diákot, akik öt különböző országban fejezhették be a gimnáziumot. Bár az olasz miatt a szüleimmel nagyon Olaszországra számítottunk, végül Szingapúrban kötöttem ki.
17 évesen vágtál neki a teljes ismeretlennek. Hogy élted meg te és a családod?
„Azt csináld, ami boldoggá tesz” – ez volt nálunk mindig a családi mantra, úgyhogy, ha nem is ujjongtak, hogy ilyen messze megyek, mindenben támogattak. Én pedig mindig vágytam a nemzetközi közegre; emlékszem, a közvetlen környezetemben egyetlen kínai kislány volt csak általánosban, neki is egyből a barátja akartam lenni. A United World College of South East Asia (UWCSEA) nevű szingapúri középiskolában kapásból 60 különböző nemzetiségű diákkal találtam magamat egy közösségben és rögtön mindenféle elképesztő élettörténettel találkoztam: járt ide ugyanúgy indonéz milliomos család csemetéje, mint a legszegényebb szenegáli faluból származó diák.
A metropolita szingapúri közeg jó bemelegítés volt, hogy színvonalas amerikai egyetemre menj tovább. Hogy nézett ki ez a folyamat?
Szingapúrból lényegesen jobb rálátásom volt a világ top egyetemeire, mint Magyarországról. A suliban mindenkinek volt személyre szabott mentora, aki segített felderíteni a lehetőségeket. Bár imádtam Ázsiát, rájöttem, hogy a kisebb amerikai egyetemek szuper ösztöndíjakat adnak, ezért 6 intézménybe is beadtam a jelentkezésemet. Ezen a ponton már rengeteget számított a szingapúri háttér.
Fel is vettek a Vermont állambeli Middlebury College-ba, amely egy tipikus amerikai elitegyetem, „mint a filmekben”. Milyen volt az itt töltött 4 év?
Az első egyetemi évet itt arra szánhatod, hogy kitaláld, milyen irányba indulsz. Ezért is tart 3 helyett 4 évig az oktatás. Én már a Middleburyt is azért választottam, mert tudtam, hogy nagyon erős a környezetvédelem oktatás, - ami a nyelvek mellett a legjobban érdekelt.
Ösztöndíjakkal és egyéb tanulmányi lehetőségeken keresztül 7 országban éltél már hosszabb-rövidebb ideig, sokkal többet láttál a világból, mint egy átlagember egész életében. Mi volt a legmeghatározóbb élményed?
Talán az, amikor Peruban kecsua bennszülöttekkel interjúzhattam a klímaváltozásról egy egyetemi nyári gyakorlaton. A helyiek egytől egyig arról számoltak be, hogy a klímaváltozás miatt nem működnek már azok a bevett módszerek, amiket a közösség ősidők óta ugyanúgy alkalmaz. Ekkor nyilallt belém úgy igazán, hogy a klímaváltozás mennyire nem absztrakt, távoli dolog és hogy kizárólag ezzel szeretnék foglalkozni a jövőben.
A következő pár évben még biztosan az Egyesült Államokban maradsz, hiszen kezded a környezetvédelem mesterszakot a Yale-en, Connecticut államban, New Haven városban. Előtte viszont világkörüli útra mész, ugyancsak ösztöndíjjal.
Igen. 12 hónapon keresztül 7 különböző országban fogom kutatni a klímaváltozást a Thomas J. Watson ösztöndíjjal. A díj lényege, hogy egy éven át fedezi az utadat, mely alatt bizonyos elhivatott tevékenységet végezhetsz. Különösképp örülök a szerencsének, hogy nekem adták ezt a lehetőséget. Sri Lanka, Nepál, Bután, Tajvan, Új-Zéland, Chile, Ecuador lesz a menetrend, a különböző projekteket pedig útközben fogom megszervezni magamnak.
Magyarországon évről évre több diák szeretne külföldön tanulni, a te példád pedig azt mutatja, hogy kellő nyitottsággal és elszántsággal akár a világ legjobb egyetemei is elérhetőek innen. Milyen tippeket adnál a hasonlóan motivált, pályaválasztás előtt álló diákoknak?
Megint klisét mondok, de ezek nem véletlenül működnek: tényleg merni kell nagyot álmodni! Keresni kell a lehetőségeket. Legfőképp a tárgyra koncentrálj, ami érdekel és az energiáid, időd hozzászervezésére. Semmiképp ne foglalkoztasson, hogy honnan való vagy, ugyanúgy helyed van a téged megillető területen, mint bárki másnak. A világban sok olyan idealista alapon létesült szerveződés van, amelyek ténylegesen vár és támogat. Amennyiben magad is megteszed, amit kell.
(hvg.hu, Fotó: hvg.hu)
