A sírás dicsérete
Valamiért arra tanítottak minket gyermekkorunkban (főleg a fiúkat), hogy nem szabad sírni. Ha beütöttük valaminket, ha fájt valami, vagy csak rosszul éreztük magunkat, mindig jött a felszólítás, „ne sírj!”. Pedig sírni hasznos és jó.
Természetesen senki nem szereti sírni látni a hozzá közelállókat, alighanem ez is oka lehet a felszólításnak, de alighanem inkább arról van szó, hogy a kultúránkban nem helyénvaló a sírás.
Szerepe lehet ebben annak, hogy a sírás sokak szemében a gyengeség jele, sebezhetővé tesz minket a világ előtt, ami a kultúránkban nem pozitív dolog. Mintha elveszítenénk a kontrollt a rólunk alkotott kép ellenőrzése felett.
Pedig a sírás fontos, mert kiadjuk vele a feszültséget, a rossz érzéseket, melyek egyébként felgyülemlenének bennünk, hogy aztán frusztrációvá, dühvé alakuljanak, és ki tudja, egy nap agresszív viselkedésben nyilvánuljanak meg.
Ha egy kisgyermeket nem hagyunk sírni, akkor arra tanítjuk, hogy nyomja el az érzéseit, az empátiára, a másokkal való együttérzésre való képességét – végső soron arra neveljük, hogy ne élje meg az élet minden szépségét (és nehézségét) teljes egészében.
Tényleg ezt akarjuk?
Persze, az ember nem szereti látni, ahogy a gyermeke sír, néha azért, mert nekünk is fáj látni, néha azért, mert idegesítő, de amellett, hogy éreztetjük vele, mindig számíthat ránk, mellette vagyunk, néha hagyni kell sírni.
Talán azért sem hagyunk másokat sírni, mert anno minket sem hagytak, vagy egyszerűen csak félünk a sírás érzelmi intenzitásától (különösen a felnőtt férfiakban él erősen ez az ellenállás), a kontroll elvesztésétől.
Aki sír, arról azt feltételezzük, hogy összetört és gyenge – talán sokszor így is van, de ha hagyjuk sírni, akkor egy idő után jó eséllyel összeszedi magát, és akár erősebben jön ki a helyzetből.
Sírni emberi dolog, az érzelmeket elfojtani viszont nem feltétlenül jó, mi több, kifejezetten káros, akár veszélyes lehet. Arról nem beszélve, mennyivel jobb hely lenne egy olyan világ, ahol az emberek képesek és mernek gyengének látszani, kimutatni az érzéseiket.
Ehhez azonban úgy kell nevelni a gyermekeinket, hogy amikor felnőnek, természetesnek éljék meg a sírást. Ez nem baj, ha eszünkbe jut, mielőtt legközelebb kimondanánk: „ne sírj!”.
(csalad.hu)
